Samu tanul – Apától (Apa tanul Samutól)

avagy:

“A gyerekeknek nagyon elnézőknek kell lenniük a fölnőttek iránt.”

Samu tanul. Nap mint nap, a világot, az életet, a szeretetet, a biztonságot, a problémák megoldási és kinevetési lehetőséget. Mert hisszük, hogy ezek a boldogság alappillérei és leginkább azt: a gyereknevelés legfontosabb (egyetlen?) célja, hogy boldogságra tanítsuk a kisembert. Tudom, hogy sokak mást gondolnak erről, de pl. nekem szilárd meggyőződésem.

Samu tanul Apától is. Csak éppen teljesen másképpen. Apától azt tanulja meg, amit a egy fiúnak feltétlen tudnia kell, ha bandatag akar lenni 🙂

Hogy ezt megértsük, először meg kell osztanom egy fontos előzményt ehhez:

Majd’ tíz éve, hogy először történt velem, hogy majdnem elfelejtettem mi a fontos. Mi az, ami csak szívvel látható, mi az, ami pénzen sosem vehető, amiből általában a legkevesebb van a hatalmasoknak. És épp mikor már majdnem teljesen kalózzá váltam, mikor elnyelt volna a végtelen történet végét okozó semmi, mikor Momo szürke urai szinte elvették már teljesen az életből az időt, időből az életet – akkor megszületett Petra.

Egy igazi tündért küldött a Sors nekem, hogy nehogy véletlenül elfelejtsek hinni bennük. Hinni abban, hogy tündérek nemcsak hogy léteznek, de csilingelő hangjuk, érzékeny lelkük nagyonis valóság. A tündérek világa, ahol az apróságok a legszebbek, és az igazán pici dolgoknak rendkívül nagy a jelentősége. Seholország, ahol nevetéssel lehet repülni. Petra visszavitt engem ide, ahol mindig voltam, ahol mindig játszottam – mielőtt komoly felnőtt, magas beosztású ember lettem. Oda, honnan újra tanulható hogyan kell bárányt rajzolni, egyetlen rózsát is szeretni, akar rókát is megszeliditeni.

Hamar rájöttem, hogy nincs semmi más dolgom, mint elmenni Petraval meseországba. Hagyni magam és követni őt. Hercegnők, tündérek, világraszóló cirkuszi vizitáncosok közé. Csak repülni vagy táncolni kell vele és nevetni azon,  felülről vagy pörögve milyen ostobának tűnnek a világ komoly dolgai. Még a matek dolgozatok is. Így történt, hogy Petra megtanított engem megint hinni a fontos dolgokban….

A lelkem tehát így menekült meg, de Samuval azonban máshogy jutunk ide. Vele más az élet. Őt nem követem a mesében, hanem együtt tesszük azzá, egyetlen vidámparkká a napokat: Samu a csibész társam. Samu a világraszóló kistigris, aki olyan mint az apja, csak sokkal cukibb kiadásban.

Talán  megbotránkozást, de sokakban legalábbis ellenérzést, vagy komoly egyet nem értest vált ki, de számomra nem olyan fontosak a 2 éveseknek előírt vagy ajánlott fejlesztési lehetőségek. Meg az új trendek és, hogy már 5 évesen Megasztár legyen.

Természetesen, ami Samunak kell az kell, ami szükséges az szükséges, jár tornára is, meg minden, a nevelésnek is megvannak a közösen megbeszélt alapvetései, de az együttléteink centrumában csak a fiú buli van;

Ami azt illeti csupa rosszaságnak is tűnhet amit Samu tanul apától…:

Mert mi kakaón hallgatunk zenét, táncolás helyett inkább ugrálunk, az autózásban a turbó és a hullámvasút a sztár, a csendes játék helyett üvöltő versenyt rendezünk, lekiabáljuk egymás haját. Samu már tudja, hogy L betűben tartott kézből (pisztolyból) csikigolyó jön ki, (a legfőbb veszély természetesen a csikiáramba kerülés), a fürdésben az óriás hullám, habdobálás kötelező, ficánka pedig egy fej-spriccre készített víztartály.

Apával felkutatható a titkos ropi készlet, a motorral lehet száguldani, lefelé is, még ha a felborulás démona ott is jön valahol körülöttünk.

Fejjel lefelé lógni vagy plafon fele repülni alap állapot. Böfi-puki esetén senki nem mondja, hogy “de Samu…!”, sőt röhögni is ér. A lovagi torna közben nem figyelnünk a veszélyekre, elrejtett szoba aknákra, és nem kell kétségbeesni ha sérülés is keletkezik. Petrat abszolút lehet trombitával felkelteni, cuccait elvinni ismeretlen helyekre.

A gyertyaelfújás egyben csókszáj gyakorlás is. A mesékben elcsúsznak a dolgok, a kukás autó vezetőjét tényleg Józsinak hívják, aki nem pont azt mondja Istinek, a társának, amit a szerző valószínűleg gondolt a sorokban és rajzokban. Az állatok igazi hangon szólalnak meg általunk a könyvekből is. A foci lehet lufival is, mely akár az ablak fele is rúgható. A fúrógép igaziból igazibb és fogalmunk sincs ki bontotta le a vakolatot.

Medencében lehet egyedül csúszdázni, vízből  inni, mégha meleg-habos is, vagy akár szájjal szökőkutat csinalni belőle – béka kommandósként kúszni, mindenki haját is fröccskölni, és természetesen az összes lányt megnézni.  Naná.

Elfáradva még tv-t nézni is lehet apával.

És ami a legdurvább, hogy apával nemcsak boxolni, de a tigris harapást is lehet gyakorolni, igaziból.

Azt hiszem úgy tanul Samu apától, hogy nem (2 éves) gyerekként nézek rá, hanem a játszó- és komisztársamként, és ugyan figyelembe veszem korlátait (még kicsit kisebb, kicsit nehezebben érthető mit és hogyan akar, stb), de a kor- és konvenció határt biztos nem figyeljük.

Két fiú elvan, úgy beszélnek és úgy tesznek mint a fiúk szoktak (csak néhány dolog kiderül a családi jellegből ami ilyen esetben nem szokott). Én nem beszélek Samuval másképpen mint Erikához vagy Petrához és megfontolásaim sem a korból fakadnak, sokkal inkább az vezérli mit szeretünk együtt tenni.

Mit remélek mindettől? Pont semmit. Csak jól érezzük magunkat. Ő is, és én is. Szeretném ha Samu tudná, hogy nevetni jó (tudja magától is, hiszen már akkor nevetett sírás helyett mikor megszületett), számíthat rám mindenben, viccben és komolyban, érdekelni fog bármit mutat, biztos megszakértünk minden egyes bogarat mielőtt együtt kivisszük a kertbe.  Hogy meg fogom látni az “esküszöm, hogy rosszban sántikálok” mosolyt a szája szélén, és nem feltétlenül fogom komolyan venni a nagy drámát ha valami nem sikerül, vagy nem akar megcsinalni, mert pont száznegyvenkétszer szoktunk valamit ismételni, hogy jó és elég legyen.

Három szabályunk van:

Mindent csak addig csinálunk ameddig mindkettőnknek jól esik. Bármikor van ölelés vagy simogatás, ebben sem lehet hiba. Ami nagyon megható, hogy Samu ugyanúgy adja mindkettőt, amikor úgy érzi.

A másik, hogy szabadok vagyunk, de ha valamit nem szabad, akkor nagyon következetes a következmény ha mégis megtörténik. Amilyen nagy a szabadság, olyan nagy a szigor is a tilos dolgokkal kapcsolatban, Samu szinte magától megy gondolkodni ha felemelem az ujjamat.

És végül: Anya szava szent, az ellen nincs sem apelláta, sem nem lehet nálam vigaszt vagy ad abszurdum kiskaput találni azzal szemben.

Ha már valamit gondolni kell egyébként, akkor talán azt, hogy azt érzem, hogy a liberális , nyitott és szabad(ság) elvű nevelés vezet a legkonzervatívabb emberi élethez, alapértékekhez. Mert egyrészt mi ellen van lázadni, ha nincs tiltva, de másrészt, leginkább, ha az ember mindent meg tud próbálni, ismerni, akkor felelősen, igazán átgondolva tud utat választani, amihez kétségek nélkül, erős énképpel tudja tartani magát mindennel és mindenkivel szemben is. És nagyszerű dolog, ha ebben az útkeresésben nincs egyedül, van akikhez mindig fordulhat.

Samu tanul-e apától? Nem tudom. Mindenestre én biztos benne. Hogy nincs semmi a világon, amit nem lehet jobbá tenni egy nevetéssel és öleléssel…

Wendy udvarias, társalgó kislány volt; most megkérdezte Petert, hány éves.

– Nem tudom – hangzott a kelletlen válasz -, de még egészen gyerek vagyok. Én már a születésem napján elkerültem hazulról, megszöktem, mert meghallottam, amint a papa meg a mama arról beszélt, mi lesz belőlem, ha felnövök. Nem akarok felnőni! – tört ki Peter. – Kisfiú akarok maradni örökké, hogy játszhassam. Ezért hát elszöktem a Kensington Parkba, és hosszú, hosszú ideig éltem tündérek között.

Wendy mély csodálattal nézett rá. Peter azt hitte azért, mert megszökött; pedig a kislány valóban azért bámulta, mert ismerte a tündéreket. Kérdezősködni kezdett róluk. Peter elmesélte, hogyan születtek a tündérek:

– Az úgy volt, hogy amikor a világon az első kisbaba legelőször felkacagott, kacagása ezer meg ezer darabra tört, s ezek a darabok ide-oda szökdöstek, és belőlük lettek a tündérek. Úgy kellene, hogy minden kisfiúnak és kislánynak legyen saját tündére.
– Miért? Nincsen?
– Nincs! Azért nincs, mert a mai gyerekek már olyan kitanultak, hogy alig-alig hisznek a tündérekben. És ha valamelyikük így szól: „Nem hiszek a tündérekben” -, akkor valahol holtan esik össze egy tündér.

– James Matthew Barrie: Pán Péter, 1906

Advertisements

Egy gondolat “Samu tanul – Apától (Apa tanul Samutól)” bejegyzéshez

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s